Amikor felébredtem az öregasszony kunyhójában találtam magam. Alexa már felállt és érdeklődve tekingetett ki az ablakon. Én is kinéztem, és egy hatalmas erdőt láttam magam előtt. Némán néztem ki az ablakon és minden lelassult körülöttem. Lassan Alexára néztem, aki hihetetlen szemekkel nézet rám.
-Vissza jöttünk...- Mondtam halkan.
-Szóval tényleg csak egy álom volt. - suttogta Alexa.
-Menjünk haza. - mosolyogtam a lányra.
-Olyan valós volt... és szép! -nézett maga elé, szőkés barna haját a füle mögé rakta és rám pillantott, majd megölelt. - Azt hittem tényleg ott maradunk.- szólalt meg Alexa ismét.
-Tényleg szép lett volna, ha még pár napot Martinnal tölthettünk volna. De talán mégis csak jobb, hogy hazajutottunk.
-Induljunk, jó? - kimentünk a régi fa ajtón, de az autónk nem volt sehol, se Márk és a szülei. Körbejártuk a házat de sehol semmi, nem találtunk senkit.
-Nagyon meleg lett. - csodálkoztam mert eddig hideg volt, majd levettem a vastag pulcsimat. Így tett Alexa is. Miközben vettem le a a ruhadarabot éreztem, hogy a lapockámba éles fájdalom nyilal. Azonnal odakaptam a kezem, és végig simítottam az ujjamat rajta.
-Uram isten!! Mi van a lapockádon?! - Mutatott a fájós részre.
-Miért mi az? - néztem rá ijedten.
-Egy tetoválás... - mondta meglepetten és a szájához kapott.
-Fordulj meg! - utasítottam barátnőmet. Amint megfordult az ő hátán is egy napot ábrázoló képet.
-Mi az? Miért van mindkettönkön?! -mondtuk egyszerre.
-Hol van a kocsi, és a többiek? - Kérdezte Alexa tőlem, de én sem tudtam a választ.
-Lehet hogy, haza mentek?- mondtam.
-Biztos nem hagynának minket itt.- nézett rám majd a haját összecopfozta.
-Induljunk vissza a városba, hívok egy taxit. - válaszoltam, miközben telefonomat halásztam elő a zsebemből. Tárcsázni kezdtem a megszokott számot, de a telefon kisípolt.
-Ez fura.
-Mi az? - pillantott rám kérdőn Alexa.
-Nincs térerő.- néztem a telefonom és megpróbáltam újra tárcsázni de csak megint kisípolt.
-Jé, pedig volt, emlékszem.
-Most hogyan jutunk haza?- kérdeztem kétségbeesetten.
-Megoldjuk, mint mindent. - mosolygott rám biztatóan Alexa.
Elindultunk a kocsiút felé. Kissé szedtük a lábunkat, mert kezdett besötétedni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el az "álommal". Megláttunk egy embert és megáltunk. Próbáltam az arcát keresni de kapucnit viselt.
-Szerintem segíthet, menjünk közelebb.- Elkezdtünk sétálni az alakhoz.
-Elnézést! - kiáltott Alexa, felé. Az ember felénk nézett és megállt. Mi odasiettünk hozzá.
-Meg tudná mondani nekünk, hogy hogyan tudunk visszajutni a városba? - kérdeztem meg a fiút, mert elég fiatalnak tűnt.
-Sziasztok. - köszönt, majd lehúzta fejéről a kapucnit. Sötét barna haja volt, angol frizurára nyírva. A szemei szürkés benyomásúak voltak. - Melyik városba szeretnétek elmenni?
-Budapest. - válaszolt Alexa.
-Hogy hova? Ilyen város nincs itt! - húzta össze a szemöldökét és szórakozottan ránk nézett. Hirtelen elkomorodott az arca, és feltette a kérdést, amire mi sem tudtunk válaszolni: - Hogy kerültetek ide?
Elmeséltünk neki mindent töviről hegyire. A fiú tátott szájjal hallgatott minket végig.
-Értem, megkérdezhetem a neveteket?- kérdezte, majd közelebb lépet hozzánk.
- Én Alexa vagyok.-Mondta először Alexa és gyanusan méregette a fiút, én se nagyon bíztam benne,de biztonsággal töltött el hogy itt van.
-És te? - nézett rám mosolyogva.
-Szonja. - mondtam, majd visszamosolyogtam.
-És hogy hívnak téged? - kérdeztem.
-Bálint- szólalt meg és még közelebb jött. Alexa és én hátráltunk egy arasznyit, a biztonság kedvéért. -Velem kell jönnötök. - nézett ránk komolyan. - Ez a holtak világa... és ti élők vagytok.
Elkiáltottam magam, Alexával egyetemben. Szóval ez nem álom! Ez a színtiszta valóság! Egy világba kerültünk, ahol a halottak élnek. A halottak élnek. A két szó rendellenesen hangzott egymás mellett.
-Velem kell jönnötök, vagy elkapnak és kivégeznek benneteket. - ismételte meg önmagát még mindig komor arccal.
Nem tudtam elhinni, hogy mindez igaz és a valóság. Ránéztem a barátnőmre, aki megint a sírás szélén állt. Megfogtam a kezét, jelezve hogy beszélnünk kell két szem közt. Bólintott, majd így szólt.
-Csak egy perc. - majd elindult utánam. Tíz méterre megálltunk, és én egyből beszélni kezdtem.
-Próbáljunk meg realistán gondolkodni. Ez itt a holtak világa. Nem lesz itt senki, akitől segítséget kérhetünk. Szóval a nagy kérdés: Vele menjünk?
-Szonja. Ez itt szerintem már "mindenmindegy" alapon megy. Menjünk el vele, biztosan felvilágosít egy két dologról, majd utána Martint is megkeressük. Hátha ebben is tud segíteni.
-Csak legyen úgy, ahogy mondod. - hunytam le a szemem és magamhoz öleltem.
-Na hogy döntöttetek? - kérdezte Bálint amint közelebb mentünk hozzá.
-Ismered Kovács Martin? -csúszott ki Alexa száján aki azonnal oda kapott, könnyei kicsordultak.
-Igen, ismerem, de ti honnan tudjátok a nevét? - nézett ránk meglepődve és szemöldökét felhúzta.
-Egy barátunk, majd elmeséljük, de most induljunk, mert úgy határoztunk, hogy veled megyünk... - mondtam határozottan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése