2063-at írunk.
A nevem Molnár Szonja, a barátnőmé pedig Szabó Alexa. Együtt élünk egy bérelt lakásban Budapesten. Alexa az előző hónapban töltötte be a 23. évét, én pedig holnapután leszek pontosan 24 éves. Mindketten jogi egyetemre járunk, itt ismertük meg egymást.
-Szia kicsim, én is szeretlek, este nálunk találkozunk, vigyázz magadra! - tette le a telefonját Alexa, aki barátjával, Martinnal beszélt.
-Na indíthatom? - kérdeztem kíváncsian, mert Martin épp a kedvenc sorozatunk e napi adása előtt hívta barátnőmet.
-Aha, persze, indítsuk. - mondta mosolyogva Alexa.
Miután végig izgultuk az epizódot már késő este volt, és Alexa aggódóan nézegette a telefonját.
-Lehet hogy valami baj van.. - nézett rám nagy szemekkel. Nem voltam benne biztos, hogy nincs semmi baj, de egyből ellenkezőjét mondtam.
-Dehogy van, Martin már 25 éves. Tud magára vigyázni. - mosolyogtam rá nyugtatás kép.
-Jó, jó, csak izgulok. - mondta egy erőltetett mosoly kíséretében. Lehajtotta fejét, és arcába hullott hosszú, szőkésbarna haja. Végig simítottam a hátát, és kimentem a konyhába, hogy hozzak neki pudingot, amitől mindig jobb kedvre derül. Hirtelen megcsörrent Alexa telefonja, aki ügyetlenül felvette azt.
-Halló? - szólt bele félénken, mert nem Martin száma volt a hívó. - Igen, én vagyok. Mi történt? - láttam, hogy óriási, tengerkék szemei megtelnek könnyel, a szája remeg. A telefon kiesett a kezéből, és nagy koppanással a padlóra érkezett. Hangosan felordított és mély zokogásba kezdett. Éreztem, hogy mi történt, gyorsan mögé léptem, és elkaptam, mielőtt összerogyott volna. Hirtelen sokkos állapotba került, és nem tudtam mit csináljak. Leültettem a kanapéra, és tömérdek mennyiségű zsebkendőt hoztam. Nem kérdeztem semmit, mégis tudtam mi történt. Kisimítottam haját az arcából, és szorosan megöleltem. Éreztem, hogy arcomon könnyek csorognak le. Martint még általános suliból ismertem, nagyon régi barátok voltunk. Még anno 2061 szilveszteri bulin hoztam össze őt Alexával.
Percek teltek el így, zokogtunk egymás vállán, és az emlékekre gondoltunk.
-Alexa.. Pontosan mi..történt...? - kérdeztem halkan, mintha csak magamnak mondtam volna. Dadogva próbált meg felelni.
-Felhívott.. felhívtak a mentősök..ho..hogy..Martin autóbalesetet szenvedett.. amikor bevitték a kórházba életveszélyes állapotban volt.. nem tudták megmenteni az életét.. MARTIN MEGHALT!! - ordította az utolsó két szót, pedig ott voltam mellette.
-Holnap bemenjünk a kórházba megkérdezni az orvost a pontos információkról? - néztem könnyes szemeibe.
-Igen, az jó lenne.- hüppögte.
Kimentem a konyhába és kinyitottam a hűtőt, és kikaptam két sört. Amikor bezárult az ajtaja láttam a fényképeket rajta. Martin vigyorgott rám, a másikon pedig Alexa homlokára nyomott egy puszit.
Újra sírni kezdtem. Könnyeimtől homályosan látva botorkáltam vissza a nappaliba, ahol Alexa a térdeit felhúzva, és fejét ráhajtva zokogott. Megsimogattam a vállát, mire rám nézett, kikapta a sört a kezemből, és egyből meghúzta.
-Addig iszok, amíg el nem ájulok. - nevetett fel szarkasztikusan, majd még egyszer beleivott. Aggódva néztem rá, majd én is beleittam a magam üvegébe.
A harmadik kör után minden emlékem kiesett, csak arra gondoltam, hogy hiányzik Martin.
Alexa mélyen szuszogott már, és én is álomra hajtottam a fejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése